Lefogyott-e az amerikai kapitányért

Report Story - Mindent összeszedtél belőle, Steve.

• 9 nap alatt kell lefogynia
• Megtalálják a külön utakat A nagy érdeklődésre való tekintettel az Út a Végtelen háborúig projektünk heti filmje, az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló kapcsán lefogy és szorosabban összeszedtünk szám szerint 30 olyan érdekességet és kulisszatitkot, amely talán nem volt ismerős mindenki számára.
• Chris Evans nyilatkozott arról, hogy eljátszaná-e még valaha Amerika Kapitányt Folytatná-e még a Marvel Moziverzumban?
• Sajó Dávid
• Twitter Messenger Megható volt Chris Evans utolsó napja Amerika Kapitányként, és most elárulta, hogy mindössze egyetlen dolgot akar hazavinni emlékül.

Steve a földön térdel, kesztyűs keze a porba túr, kapkodó, ideges mozdulatokkal kaparja, tíz körömmel, vonjahúzza magához a hamvakat, Bucky hamvát, gyűjti, gyűri a markába, már a zsebében is van, a csuklója alatt befolyt a ruhája alá, megül a nadrágjának ráncaiban, a csizmaszárában, térdel, és a kínlódó görcs húzza össze az egész testét, mikor kezdett el sírni, nem tudná megmondani, de hüppögve, teljes tüdőből zokog, eltorzult arccal, fájnak az arcizmai, bedagadt a szeme, már nem lát semmit.

Nem tudom őt itt hagyni, Natasha, nem tudom, nem tudom- hangosan bőg, és az ujjai eltűnnek a rögök között. Natasha a vállára teszi a kezét.

Things he lost in the fire (marvel)

Nem hagyhatom őt el. Nem segíthetsz itt. Nézzük meg a túlélőket. Steve minden ellenállása véget ér. Könyöke a porba támaszkodik, tenyerébe hajtja az arcát, és fuldokolva zokog, felsőteste előre-hátra ringatózik, és Bucky hamvai sárrá válnak a könnyeivel keveredve.

Steve Rogers fáradtan, rosszkedvűen ébred, és semmi más nem viszi ki az ágyból, csak a kötelességtudata, valami gép, amire lefogyott-e az amerikai kapitányért hatással nincs, már nem ő irányítja a saját testét, hanem ez a robotpilóta. Álmában mindig kisírja magát. Ha már akkor, ott nem tette meg. Hajnalok hajnalán jár futni, mikor a legkisebb a valószínűsége, hogy emberekkel találkozik, és bár a szíve semmi értelmét nem látja, hogy futni járjon, a lába viszi, a tüdeje viszi.

Steve Rogers nem ember. Steve Rogers szuperkatona. Egyedül fut a kihalt hajnali csöndben, edzőcipője puffog az aszfalton, és folyton várja, hogy Sam felbukkanjon valahol mellette, akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez nem fog bekövetkezni soha többé.

A futás nem esik jól, szúr a tüdeje, kicsit fullad. Valószínűleg nem vett jól levegőt Még nem kel fel a nap, amikor már viszafelé igyekszik a lakásába. A gondnok jön csak vele szembe, vállán a csillagsávos amerikai zászló, csoszogó léptekkel zsírvesztés gyógytea, hogy kirakja a kapu fölé.

Július 4. Ő már nem tépkedi a naptár sorjukra váró lapjait, nem érdekli, milyen napot, milyen évet írunk, számára megállt az idő április Nagy ünnepség persze nem lesz a Függetlenség Napja alkalmából, gyászol az egész világ, de az embereknek mégiscsak szüksége van ezekre az ünnepekre, hogy úgy érezzék, mniden rendben, szóval nem töröltek el minden programsorozatot a mai napon, hadd hozzon egy kis enyhülést a szorongó embereknek a mai nap, hadd érezzék jól magukat egy kicsit.

Steve felvánszorog a harmadikra, kaparja a torkát a köhögés, és hideg vízben zuhanyzik le, a haján, a füle mögött csorog le a testére a víz, a szemébe folyik, nem törődik vele, csak néz rezzenéstelenül maga elé, és próbálja rendszerezni a lélegzetvételét. A kávéfőzőben még mindig van a tegnapi kávéból, abból tölt magának, két kortyot iszik, aztán szórakozottan kiönti a maradékot a csapba, áll a konyha közepén meztelen, borzong, és libabőr nyílik a karján, majd ólmos fáradtság lesz úrrá rajta ismét, és visszafekszik az ágyba.

Győzött az Élet!

A leeresztett redőnyön át nem szűrődik semmilyen fény, pedig most kezdhet el felkelni a nap odakint, a folyosón, az ajtó előtt mozgolódás, az emberek boltba mennek, hogy felkészüljenek lefogyott-e az amerikai kapitányért július 4. Talán vissza is alszik, nem tudná megmondani, lefogyott-e az amerikai kapitányért imbolyog álom és ébrenlét határán órákon keresztül, aludni kéne, Steve, még egy kicsit Most már mindig aludni kéne.

Steve, mondta Bucky, és összeroskadt, elporladt, és a hamvait elszórta a szél. Ő meg csak állt, és nézte, de hát csak tehetett volna valamit. Csak tehetett volna. De nem tett semmit. Arra ocsúdik, hogy szomjas, borzasztóan szomjas, nyelve a szájpadlásához tapad, hideg veríték gyöngyözik a halántékán, és fázik, ahogy kikel az ágyból. A fürdőszobába megy, megereszti a csapot, és a markából issza a vizet, issza, issza, addig, míg émelyegni nem kezd tőle, és még akkor is, először kapkodva, majd egyre nagyobb kortyokban, hogy beáramoljon a testébe valami, bármi, ami kicsit is kitölti az ürességérzetet, azt a borzasztó, kínzó, kongó ürességet.

Addig bírná inni a vizet a markából, míg bele nem fullad, míg el nem fogyna a lefogyott-e az amerikai kapitányért, és vége nem lenne mindennek. Eljön a pillanat, amikor nem bírja tovább a szervezete, nem bírja lenyelni a vizet, prüszkölve folyik vissza a száján, átkarolja a térdét, előre hátra lefogyott-e az amerikai kapitányért magát kényszeredetten, és sírni szeretne, de nem tud, soha nem tudott, pedig talán megkönnyebbülne. Steve feltápászkodik, felveszi az első kezébe kerülő trikót és farmert, aztán tíz ujjal túrja hátra a haját az arcából, és kinyitja az ajtót.

A nő arca tökéletesen nyugodt, bár talán egy leheletnyit sápadtabb, mint szokott.

Herczeg Márk hadsereg

Tökéletes fekete kiskosztümben, aprólékosságig precíz frizurával néz Steve-re a küszöbön állva. Jelenésed van, emlékszel? Jól vagy? Steve bólint.

Aztán még egyszer. Aztán megrázza a fejét. Vagyis igen, én Natasha egy pár pillanatig fürkészi Steve arcát, aztán kinyúl, és a vállára teszi a kezét.

Csak szedd össze magad, rendben? Steve egy pár pillanatig hallgat, de nincs ereje tiltakozni, túl fáradt.

Chris Evans ismét Amerika kapitányt játszhatja!

És Steve? A nő sarkon fordul, cipősarkának kopogása még sokáig visszhangzik a folyosón, mielőtt végleg elhal. Steve becsukja az ajtót, a biztonsági láncot nem akasztja rá. Olyan mindegy. Utcazaj hallatszik be kintről, Steve kiles a függöny mögül, odakint amerikai zászlós gyerekek szaladgálnak, az emberek élvezik a napsütést, hot dog, és vattacukor, de a hatalmas utcabál idén elmarad. Gondosan helyére húzza a függönyt.

Szúrni kezd a szíve újra, ököllel dörgöli a tájékát, és megint köhögni kezd. Az ablaküvegben visszatükröződve látja saját magát, haja, arcsszőrzete megnőtt, szeme beesett, karikás, és tényleg rohamosan lefogyott, állapítja meg rezignáltan, de MAJD minden rendben lesz, MAJD összeszedi magát, mert mindig ez van, mindig előbb vagy utóbb összeszedi magát, neki ez az átka, hogy újra és újra talpra kell állnia, és vinnie kell tovább.

Egyszer majd talán vége lesz, egyszer majd talán ő is megpihenhet örökre, majd, talán, ha megvezekelte a sorsát. Ha nagyon koncentrál, icipicit hallja, hogy sípol a tüdeje, ha lélegzik.

Inkább nem koncentrál, amúgysincs ereje hozzá.

Ma lett száz éves, holott a teste körülbelül csak negyven, és túl egészséges, túlontúl. Amikor még Sam élt, tortát csinált neki a születésnapjára Sam egészen jól sütött-főzött, maga is meglepődött ezen a tehetségen, mondta akkor amikor még Tony a közelben volt, és nem tűnt el a bolygók között, akkor folyton felhívta ezen a napon, mi van kriptaszökevény vénember, úgy látszik még egy év alkut kötöttél a kaszással, ejj, ejj kapitány.

És Bucky, aki kölyökkorukban folyton meglepte valami aprósággal ezen a napon, legyen az a kedvenc játékkatonája, vagy egy szelet almáspite, és tulajdonképpen semmi nem változott a többi naphoz képest, mert ugyanolyan őszinte szeretettel ugrálta körbe őt, mint az év akármelyik másik napján.

Meggyújtja, az asztalhoz ül vele, és nézi, ahogy ég az aprócska láng, ha nagyon erősen bámul a narancsszínű fénybe, majdnem olyan érzés, mintha a többiek is ott ülnének vele az asztalnál. Ma van a születésnapja. Száz éves. Az anyjára gondol, Sarah Rogers-re, a pici, szőke, törékeny asszonyra, aki emberfeletti erőbedobással nevelte fel őt, és tudta, hogy mindennél jobban szerette.

Szponzorok jelentkezését várja a főváros a független színházak támogatására

Mikor Steve kisfiú volt, és megint beteg lett, vagy megsebezte lefogyott-e az amerikai kapitányért, és sírt, az anyja mindig úgy vigasztalta: semmi baj, kiskatonám, mire nagy katona leszel, elmúlik, aztán a kamasz Steve-nek már azt mondta szelíd mosollyal: semmi baj, kisfiam, nem kell mindenkinek katonának lennie.

Semmi baj.

Semmi baj, Steve. Pislákol a viaszgyertya az egyre sötétedő lakásban, Steve bámul bele, a fejében kavarognak az emlékek, és ezúttal egyáltalán nem küzd ellenük. Natasha késő éjjel érkezik, benéz, ahogy megígérte, nem okoz neki nehézséget, bejönni egy bezárt ajtón. Látja a leégett gyertyacsonkot az asztalon, viasszal egy csészealjra ragasztva, aztán a férfi hálószobájába megy, Steve ruhástul fekszik az ágyon, szeme félig nyitva, izzad, és nehezen lélegzik.

A nő megérinti a kezét, tűzforró. Steve nem a saját ágyában ébred, hanem fehér, steril kórházi szobában, és mindig az ébredés első pár másodperce a legszebb, az a pár pillanat, amikor még nem emlékszel arra, hogy ébrenlét közben mit vesztettél el. Aztán bekúszik a tudatodba, mint a méreg, cseppenként folyik az elmédbe, ahogy szép lassan eszedbe jut, érzed a letaglózó fájdalmat, de Steve nem szól semmit, csak felsóhajt, érzi a műanyag csövet az orrában.

Felnéz, Natashát látja az ágya mellett. Nagyon le vagy gyengülve.